A nagyváradiak egy része, szinte már szexuális jellegű vonzódást érez a falfúrók irányába.

 

Ahogy felkel a nap és az óra elüti a nyolcat, visszafoghatatlan sóvárgás fogja el őket. “Fúrni!, fúrni!” csak ez jár az eszükben.

 

Egyesek szerencsére vissza tudják fogni magukat, de mások, a gyengébbek, képtelenek rá. Ilyenkor vad, elemi erővel esnek neki valamelyik falnak.

 

Szinte látom magam előtt azt a boldog mámort az arcukon, amikor végre szétfúrhatnak egy falat. Ilyenkor végre teljesnek érzik magukat!

 

Egyébként szerintem éjjelente biztosan újjáépítik ezeket a falakat, hiszen kétlem hogy 1-2 hét alatt ne lehetne a lakás összes falát ementálivá alakítani.

 

A többiek bizonyára irigykedve hallgatják, ahogy ők átfúrják magukat a vasbetonon, egyeseknek valószínűleg még könnyeket is a szemeikbe csal ez a búgó hang.

 

Mások, akiknek a keserű sors nem adott falfúrót, egyébb foglalatosságokkal pótólják a hiányt: vasat vágnak vagy reszelnek, kalapálnak, csiszolnak, a lényeg hogy bármit tegyenek, amivel jókora zajt lehet kelteni.

 

Az se baj, ha nincs semmiféle zajkeltő eszközük, hiszen a természet ajándékba adott nekik egyet: a hatalmas pofájukat.

 

Természetesen a legérdekesebb beszélgetések mindig éjjel 1 óra és hajnali 7 között zajlanak. Ha pedig berekedtek, még mindig ott van a lépcsőház, ahol végig lehet trappolni, akár egy lovas hadosztály.

 

Ilyenkor magamban mindig egy régi dalt dúdolok: “Kell egy ház, lent az óceán partján...”

Megosztás a facebookon