Introvertált ember lévén, azt szeretem, ha csend és nyugalom van körülöttem. Persze most nem várom el azt, hogy a kutyákra hangtompítót szereljenek, vagy a pillangók is lábújjhegyen repüljenek.

 

Én csak olyan apróságokra vágyom, mint például hogy vasárnap reggel 7:30 ne harangozzanak öt percen át, vagy hétközben reggel ne koncertezzen a gázos.

 

De most komolyan. A régi időkben, amikor csak a templomoknak volt pénze órára, akkor volt értelme kolompolni, hogy az emberek tudják mikor kell menni. De manapság már mindenki pontosan tudja, tehát nincs értelme a dolognak.

 

A gázos ügy is hasonló. Mostanában szerintem már mindnekinek van egy telefonszáma vagy weboldala, ahonnan rendeli, semmi szükség végigdobolni rajtuk.

 

Más. Nem tudom hogy csinálják a kedves szomszédok, de minden reggel úgy ébredek, mintha egy építkezés közepén lennék.

 

Fogalmam sincs, hogy csak a kíváncsiság fúrja az oldalukat, vagy mégis mi a szöszt képesek minden nap annyit fúrni, faragni, kopácsolni, reszelni?

 

A legjobbat a végére hagytam. Ő az egyetlen, az utánozhatatlan, a megismételhetetlen Tátá dé lá Orágyá!

 

Ő egy szenilis vén trotty, akarom mondani egy értelmes, kedves emberke, aki minden nap teli torokból óbégat a második emeleti ablakából.

 

Én elhiszem, hogy egyedül érzi magát, megértem, hogy szereti tartani a kapcsolatot a barátaival, csak azt nem értem, hogy ebben miért kell az egész utca részt vegyen?

 

Engem nem érdekelnek a sablondumái, tudom hogy régebben minden jobb volt, tisztában vagyok azzal, hogy milyen züllöttek a fiatalok és a napi hírekben is elég tájékozott vagyok.

 

A legélvezetesebb az a huncut, élettel teli vihogása, amihez képest egy rozsdás talicska mennyei muzsikának tűnik.

 

A nevét onnan kapta, hogy néha erre jár egy pasas, egy szerencsétlen gyerekkel, akinek Tátá legalább tízszer elmondja egymás után hogy Té cukő Tátá dé lá Orágyá.

 

 

Megosztás a facebookon